Szép nagyra kerekedett, keszekusza, csomóktól hemzsegő gombolyagot hagytál magad után. Képzeld, nekiláttam, hogy szétszedjem, de picit sem volt könnyű dolgom. Szét kellet szálaznom, szálanként lefejteni, karakterenként kibogozni. Aztán egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy ez a gombolyag szálnélküli, karakternélküli, jellemnélküli. Egy megmerevedett, önismétlő, cselekvésképtelen rettentő sötét anyag, amit a közepe rejt. Nosza, akkor tovább megyünk, nem adjuk fel, mondogattam magamnak. Akkor most a sötét anyag jön. Ismeretlen, formátlan valami, ami bűzlik. Lakásomban a nap 24 órájában nyitva az ablak, de még így is bűz van. Oké, szagoljuk, jött a felismerés. A szagok érzéseket stimulálnak az agyban, talán bevillan valami. De semmi. Rendben, így ebben a formában nem lehet haladni, meg kell tőle szabadulni, ezért kidobtam. Reggel, amikor kiléptem a házból, ez a zagyva valami ott várt rám és utánam jött. Egész nap a nyomomban volt. Rám tapadt, mint egy pióca, létezni sem...
Találkoztam a rejtett nárcizmussal, és annak minden árnyoldalával. Személyes élményeim mentén igyekszem bemutatni, hogy a nárcisztikus mechanizmus köré épülő kapcsolat mennyire káros az áldozat szempontjából.